1. A "Máré-vári kör" történészei Szekszárdon
Varga Szabolcs történész(ELTE HTK) éveken keresztül a Kelet-Mecsekben lévő Máré-várba szervezte meg nyárvégi történészkonferenciáját, amelyre az új történészgeneráció legjelesebb tagjait hívta. Ezért neveztem el "Mári-vári körnek" ezt a csoportot. A Wosinszky Múzeum a "Nekünk Mohács kell" előadássorozatában ebből a körből több jeles képviselőt is előadásra invitál.
Az első előadó Varga Szabolcs "hozta a formáját", azaz megint új előadással
rukkolt elő, ami tele volt filozofikusan mély meglátásokkal,
mindez rendkívül "friss" történelemszemlélettel előadva.
Neumann Tibor (ELTE HTK) a második előadó a precíz forráskutatás és
forráselemzés iskolapéldáját mutatta be, egyben cáfolta a Jagelló-kori hitvány
magyar nemességről kialakított közvélekedést.
A sorozat harmadik előadója C.Tóth Norbert (MNL) november 26-án értékeli újra
a Jagelló-kort.
2. A Nobel-díjak hete
|
|
Készítette: Déri Miklós - Déri Miklós: Arcok, CC BY-SA 4.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=142722800 |
Az idei Nobel-díjasok közt ismét köszönthetünk magyart, nevezetesen
Krasznahorkai László írót. Ezzel fel van adva a lecke a
magyartanároknak, hogy miként lehet a jövőben Krasznahorkait tanítani a
középiskolában (ha beleveszik egyáltalán a tantervbe, bár a kortárs íróknál
van némi szabadsága a kollégáknak), mivel az utóbbi időkben írt regényei
minden központozástól mentes, bekezdés nélküli végtelen mondatok, amiknek
megértése komoly szellemi erőpróba, és az egyre kevesebbet, egyre felszínesebb
írásműveket olvasó emberek nagy részének teljesíthetetlen szellemi kihívás,
mint egy másodrendű lineáris parciális differenciálegyenlet megoldása. Korai
művei sem voltak sokkal egyszerűbbek. Ennek illusztrálására álljon alább egy
kulcsmondat az egyik korai fő művéből, a Sátántangóból, amelyik a mű elején
köszönt be, majd a vége felé, annak ciklikus szerkezetének megfelelően ismét
visszaköszön. Szerintem önállóan is életképes, hisz olyan mint egy jó vers,
mély gondolatok, mély érzelmekkel, "költői szárnyalással", és mire az ember a
végére ér és felfogja, elhatalmasodik rajta is az apokaliptikus
reménytelenség, ami vagy mély szánalmat ébreszt a "telep" hétköznapi, esendő
"hősei" iránt, vagy ami még rosszabb, rájön, hogy ő is csak egy a "telepi hős"
, hiába gondolta, hogy sorsa nem lehet azonos a "társadalom legalján"
vegetálóékkal. Szóval Futaki, a regény egyik főhőse, felébred egy isten háta
mögötti "telepen", amit Krasznahorkai vélhetően egy becsődölt TSZ majorság
"élményéből" alkotott meg, ami mű 1986-as megírásakor tömeges jelenség volt,
de a regényben ez jóval általánosabb értelmezést kap. A "telepen" hozzá
hasonló szerencsétlen alakok élik kilátástalan életüket, miközben valamiféle
"megváltóban" reménykednek, aki segít nekik elköltözni innen. (Effajta
"telepek"
a mi vidékünkön is ismerősek
lehetnek.) Futaki elméjében az ébredés után zavaros, gondolatok és
balsejtelmek kavarognak, előrevetítve ő és az egész "telep" sorsát:
"Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül – rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dolgos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jó előre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál."
Az egész mű fenn van a Digitális Irodalmi Akadémián:
https://konyvtar.dia.hu/xhtml/krasznahorkai_laszlo/Krasznahorkai_Laszlo-Satantango.xhtml
Krasznahorkai nemzetközi elismertségéhez nagyban hozzájárult barátjának, Tarr Béla filmrendezőnek a munkássága, aki a Sátántangóból egy több mint hét órás filmet készített, amit egyben szokás végignézni. A film fenn volt a youtube-on is, de néhány napja a jogainak a tulajdonosa, a francia Luxbox Films töröltette. Úgyhogy kénytelenek vagyunk beérni vagy 20 rövidebb részlettel.
A Pázmány Egyetemen szerveződő művészettörténeti kutatócsoport Jernyei Kiss
János vezetésével már több mint másfél évtizede kutatja hazánk barokk
falképeit. Most végre kölcsönözve hozzájutottam egy példányhoz a sorozat 2.
kötetéből, amelyik a Dél-Dunántúl (Zala, Somogy, Baranya, Tolna)
emlékanyagát tárgyalja. A kötet külleme is impozáns: kb. 4 kg, 600 oldal,
tele nagyalakú, csodás felvételekkel. Szigorú tudományosság, precíz
elemzések, imponáló tudásanyag, gazdag történelmi háttér. Néhány éve egy
pécsi könyvesbolt kínálatában már láttam egy lefóliázott példányt, azóta
vágytam rá, hogy kézbe vehessem és belelapozhassak egy kötetbe. Most a kötet
végigtanulmányozása után a kezdeti lelkesedés után nem múló szomorúság vett
erőt rajtam. Ennek a több forrásból táplálkozó szomorúságnak fogom a vélt
okait leírni:
1. Tolna szegényessége emlékanyagban
A magyar barokk freskófestészet (is) iszonyatos területi aszimmetriát mutat. Ezt jól mutatja az összesen 4 kötetes sorozat területi tagolása is. (A kötetek nagyjából azonos terjedelműek) I. kötet: Fejér, Veszprém, Komárom, II.kötet: Zala, Somogy, Tolna, Baranya. III. kötet: Vas, Győr-Sopron, IV: kötet: Az ország többi része a fővárossal. Magyarul Vas és Győr-Sopronban önmagában több emlék van, mint a Dunántúlon kívüli egész Magyarországon a fővárost is beleértve. A II. köteten belül is nagy az aránytalanság: Míg Zala 30 templommal, Somogy is 12-vel rendelkezik, addig Tolna és Baranya 4 illetve 3 emlékkel szerénykedik ezen a listán. Nem kell hozzá nagy ész, hogy rájöjjünk, hogy lényegében a Bécstől mért távolság reciproknégyzetével arányos ez az emléksűrűség.
2. Gyenge helyi közösségek a múltban (is).
A szatmári béke után Tolna megye 6-8 ezres lakossággal indult neki a hatalmas történelmi lemaradásának. A II. József idején itt élő 140 ezer ember már mutatja, hogy a népesedési tempó döbbenetes volt, az át- és betelepítéseknek köszönhetően. De a helyi közösségek nem lettek elég erősek. Európa nyugati felén ekkora már a katolikus és protestáns közösségek régóta saját kezükbe vették sorsunk irányításának nagy részét, például a templomépítést is. Nálunk a katolikus templomok sorsa főként a gazdag kegyúrtól függött, ő döntötte el, hová mit épít, mikor festeti azt ki. A helyi közösségek gyengesége ilyen nagyszabású programokat nem tudott finanszírozni. (Ez alól a protestáns közösségek és templomaik a kivételek, de ezek más, jóval szerényebb kategóriát képviseltek.) A helyi közösségek gyengesége pedig a velünk élő múlt, amelynek meghaladására a kiegyezést követően tettünk ugyan biztató lépéseket, (a Osztrák-Magyar Monarchia alatt megerősödő helyi közösségek erejére szép példa a monumentális bátaszéki templom) de a ez a fejlődés is megrekedt.
3. A Dél-Dunántúl újkori leszakadásának kezdete
A barokk festészet helyi, szerény és kevéske emlékének nézegetése elgondolkodtatott, hogy miként is lett a jóléti mutatókban a Dél-Dunántúl - ami a középkorban még az "ország aranya" volt-, az EU egyik legfejletlenebb régiója.(A 242 európai régióból csak bolgárokat, görögöket, két magyart és egy románt sikerül megelőzni napjainkra. A rangsort lásd itt.) Ez egyben nagyon kedvezőtlen népességfogyási és elvándorlási adatokkal is párosul.) Pedig ez nem volt mindig így! A középkor végén Tolna még népsűrűségben és gazdagságban az a Magyar Szentkorona Országainak a legelején volt, közvetlenül a Buda környéki centrum után.
Mint a fenti térképekről is látható, ez a 18. században már nem folytatódott ez a vezető szerep, de legalább az átlagot elérte (sőt kis mértékben meg is haladta) vármegyénk. Az oszmán hódoltság másfél évszázada teljesen átrendezte az ország gazdasági és etnikai súlypontjait. A Dél-Dunántúl, és benne Tolna-Baranya Péccsel egyetemben már nem nyerte vissza soha középkori rangját, és a Trianon utáni perifériára kerülés, majd a mecseki szén- és uránbányák szükségszerű bezárását követően (ami Pécsnek, a régiós centrumnak a népességsorvadását is felgyorsította) megszűnt a pénz idepumpálása, és régiónk a leszakadó vidékek közé került, lemaradása a hazai centrumhoz képest folyamatos.
4. A kulturális centrum hiánya
Ha megnézzük azt, hogy kik azok a barokk mesterek, akik a Dél-Dunántúlon alkottak, akkor alig egy-két alkotói műhelyt találunk, azok is mind távol. Sopronban telepedett le az a Stephan Dorfmeister, aki a legtöbb alkotást jegyzi. Rengeteg magyaros témát is megfestett, élete vége felé már néha Istvánnak is írta nevét. Tisztes színvonalon alkotott, nagyságát akkor érezzük igazán, ha összehasonlítjuk műveit az ő műhelyét átvevő fiáéval. Ő jegyzi a dunántúli freskóknak kb. a 60%-át. Veszprémben telepedett le Franz Xaver Bucher, aki az elkészített művek számában és tehetségben is a sorban a második volt. Aztán nagy űr következik. Az osztrák barokk legnagyobb mestere Franz Anton Maulbertsch a mi vidékünkön nem alkotott. A veszprémi püspök sümegi templomának a kifestése után a mester távozását követően még egy darabig együtt maradt műhelyének néhány tagja, akik közül Johannes Pöckel neve emelkedik ki. Néhány templom (köztük Simontornya) kifestése után a műhely szétszéledt. Voltak festők, akik úgy alkottak Magyarországon, hogy bécsi lakhelyüket fel sem adták. ( Pl. Johann Ignaz Cimbal aki Zalában dolgozott három helyen.) Ezzel nagyjából kész a lista. Pécsen nem alakult ki olyan barokk műhely, ami egyenrangú lett volna a veszprémivel vagy a győrivel és sopronival. A kisstilű belterjesség akkor válik nyilvánvalóvá, ha a dél-dunántúli barokkot összehasonlítjuk győrivel, vagy a sopronival, ne adj' isten, a cseh emlékekkel, hogy az osztrák tartományokat ne is említsük. Míg Csehországban a barokk természetes "művészeti anyanyelv" lett, addig ennek a stílusnak a hódoltság utáni Dél-Dunántúlon egy szegényes, idegen akcentusa alakult ki. Ettől persze még ugyanúgy szerethető, sőt a kissé naiv, vidékies báj egyéni hangot is ad neki.
A centrumok hiánya már a középkori virágzás alatt is érezhető volt, mivel a Dél-Dunántúlnak csak egyetlen centruma volt, Pécs. A középkorban a vidék fejlettségének a sok mezőváros volt a motorja, de az ezek sorából a Jagelló-kor végén már kiemelkedő Tolna is legfeljebb népességszám és kereskedelmi szempontból volt jelentős, semmikép sem kulturálisan. A 18.században újratelepülő vidéken megint csak Pécs lesz kiemelkedő, de a középkori jelentőségét már soha nem nyeri vissza. (A középkori Magyarországon a 6-7. legnagyobb város volt népességszámát tekintve, a 18.sz.-ban és ma ugyanezen a területen csak a 14-15. legnépesebb város.) Pécs háttérbe szorulása pl. Szegedhez, de különösen Debrecenhez képest ma is szembetűnő, és régiónk egésze szempontjából roppant sajnálatos.
5. Érzéketlenség a múlt emlékei iránt
Ami kevés emlékünk maradt, annak az elherdálása folyamatos. A hódoltság utáni népességcsere megszüntette a történelmi folytonosság tudatát. Az új betelepülők csak akkor tettek kísérletet arra, hogy a középkori templomot felújítsák, ha ez számukra kifizetődőbb volt, mint mint új templom építése. Nem is találunk sok ilyen példát. A későbbi korokban is megmaradt ez a múlt emlékei iránti érzéketlenség. A freskók sajnos száz, legkésőbb százötven évenként felújításra szorulnak. Ez a felújítási korszak a19. század végén, a romantika és a historizmus idején jött el először. Ekkor előszeretettel festették át "a már nem divatos" barokk alkotásokat, olyan amatőr "szobafestők" akik semmiféle művészi tudással nem rendelkeztek. Nem kell messzire menni, így járt, Szekszárdon a Remete- és Kórház (Szt. János és Pál)-kápolna, részint a simontornyai ferences templom is. A Rákosi-korszakban az államosított kolostorokban pusztították el a freskókat (Dunaföldvár) majd a TSZ irodákká, iskolákká, gyermekotthonokká átalakított kastélyokban, kúriákban, amik ma már romosan pusztulnak. (Pl.Felsőhídvég, Kölesd mellett.) Sajnos ez a trend napjainkban is folytatódott. A pincehelyi templom Bucher-freskói pedig néhány évtizede "restaurálás" címszó alatt lettek "szétbarmolva", amiről a kötet is beszámol.
"Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül – rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dolgos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jó előre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál."
Az egész mű fenn van a Digitális Irodalmi Akadémián:
https://konyvtar.dia.hu/xhtml/krasznahorkai_laszlo/Krasznahorkai_Laszlo-Satantango.xhtml
Krasznahorkai nemzetközi elismertségéhez nagyban hozzájárult barátjának, Tarr Béla filmrendezőnek a munkássága, aki a Sátántangóból egy több mint hét órás filmet készített, amit egyben szokás végignézni. A film fenn volt a youtube-on is, de néhány napja a jogainak a tulajdonosa, a francia Luxbox Films töröltette. Úgyhogy kénytelenek vagyunk beérni vagy 20 rövidebb részlettel.
|
|
A Sátántangó DVD kiadásán szereplő kép. Kép forrása: Magyar Hírlap |
3.Miért lettem szomorú a Barokk freskófestészet Magyarországon II. kötetének olvasása után?
1. Tolna szegényessége emlékanyagban
A magyar barokk freskófestészet (is) iszonyatos területi aszimmetriát mutat. Ezt jól mutatja az összesen 4 kötetes sorozat területi tagolása is. (A kötetek nagyjából azonos terjedelműek) I. kötet: Fejér, Veszprém, Komárom, II.kötet: Zala, Somogy, Tolna, Baranya. III. kötet: Vas, Győr-Sopron, IV: kötet: Az ország többi része a fővárossal. Magyarul Vas és Győr-Sopronban önmagában több emlék van, mint a Dunántúlon kívüli egész Magyarországon a fővárost is beleértve. A II. köteten belül is nagy az aránytalanság: Míg Zala 30 templommal, Somogy is 12-vel rendelkezik, addig Tolna és Baranya 4 illetve 3 emlékkel szerénykedik ezen a listán. Nem kell hozzá nagy ész, hogy rájöjjünk, hogy lényegében a Bécstől mért távolság reciproknégyzetével arányos ez az emléksűrűség.
2. Gyenge helyi közösségek a múltban (is).
A szatmári béke után Tolna megye 6-8 ezres lakossággal indult neki a hatalmas történelmi lemaradásának. A II. József idején itt élő 140 ezer ember már mutatja, hogy a népesedési tempó döbbenetes volt, az át- és betelepítéseknek köszönhetően. De a helyi közösségek nem lettek elég erősek. Európa nyugati felén ekkora már a katolikus és protestáns közösségek régóta saját kezükbe vették sorsunk irányításának nagy részét, például a templomépítést is. Nálunk a katolikus templomok sorsa főként a gazdag kegyúrtól függött, ő döntötte el, hová mit épít, mikor festeti azt ki. A helyi közösségek gyengesége ilyen nagyszabású programokat nem tudott finanszírozni. (Ez alól a protestáns közösségek és templomaik a kivételek, de ezek más, jóval szerényebb kategóriát képviseltek.) A helyi közösségek gyengesége pedig a velünk élő múlt, amelynek meghaladására a kiegyezést követően tettünk ugyan biztató lépéseket, (a Osztrák-Magyar Monarchia alatt megerősödő helyi közösségek erejére szép példa a monumentális bátaszéki templom) de a ez a fejlődés is megrekedt.
3. A Dél-Dunántúl újkori leszakadásának kezdete
A barokk festészet helyi, szerény és kevéske emlékének nézegetése elgondolkodtatott, hogy miként is lett a jóléti mutatókban a Dél-Dunántúl - ami a középkorban még az "ország aranya" volt-, az EU egyik legfejletlenebb régiója.(A 242 európai régióból csak bolgárokat, görögöket, két magyart és egy románt sikerül megelőzni napjainkra. A rangsort lásd itt.) Ez egyben nagyon kedvezőtlen népességfogyási és elvándorlási adatokkal is párosul.) Pedig ez nem volt mindig így! A középkor végén Tolna még népsűrűségben és gazdagságban az a Magyar Szentkorona Országainak a legelején volt, közvetlenül a Buda környéki centrum után.
|
|
https://unipub.lib.uni-corvinus.hu/4698/1/648023.pdf#page=348.08 Magyarország népsűrűsége a 15. sz. legvégén. A középkori adatok alapján a népsűrűség szorosan összefügg egy terület gazdagságával. A középkor végén Tolna-Baranya az egész Kárpát-medence leggazdagabb területei közé tartozott. a térképen fekete pöttyel jelöltem a jelentősebb centrumokat. |
|
|
térkép. https://tti.abtk.hu/terkepek/terkepek/1790-nepessegszam-nepsuruseg Magyarország népsűrűsége és a vármegyék népessége 1790 körül. Az ország legfejlettebb területeinek a súlypontja az északnyugati-nyugati területre helyeződött át. |
Mint a fenti térképekről is látható, ez a 18. században már nem folytatódott ez a vezető szerep, de legalább az átlagot elérte (sőt kis mértékben meg is haladta) vármegyénk. Az oszmán hódoltság másfél évszázada teljesen átrendezte az ország gazdasági és etnikai súlypontjait. A Dél-Dunántúl, és benne Tolna-Baranya Péccsel egyetemben már nem nyerte vissza soha középkori rangját, és a Trianon utáni perifériára kerülés, majd a mecseki szén- és uránbányák szükségszerű bezárását követően (ami Pécsnek, a régiós centrumnak a népességsorvadását is felgyorsította) megszűnt a pénz idepumpálása, és régiónk a leszakadó vidékek közé került, lemaradása a hazai centrumhoz képest folyamatos.
4. A kulturális centrum hiánya
Ha megnézzük azt, hogy kik azok a barokk mesterek, akik a Dél-Dunántúlon alkottak, akkor alig egy-két alkotói műhelyt találunk, azok is mind távol. Sopronban telepedett le az a Stephan Dorfmeister, aki a legtöbb alkotást jegyzi. Rengeteg magyaros témát is megfestett, élete vége felé már néha Istvánnak is írta nevét. Tisztes színvonalon alkotott, nagyságát akkor érezzük igazán, ha összehasonlítjuk műveit az ő műhelyét átvevő fiáéval. Ő jegyzi a dunántúli freskóknak kb. a 60%-át. Veszprémben telepedett le Franz Xaver Bucher, aki az elkészített művek számában és tehetségben is a sorban a második volt. Aztán nagy űr következik. Az osztrák barokk legnagyobb mestere Franz Anton Maulbertsch a mi vidékünkön nem alkotott. A veszprémi püspök sümegi templomának a kifestése után a mester távozását követően még egy darabig együtt maradt műhelyének néhány tagja, akik közül Johannes Pöckel neve emelkedik ki. Néhány templom (köztük Simontornya) kifestése után a műhely szétszéledt. Voltak festők, akik úgy alkottak Magyarországon, hogy bécsi lakhelyüket fel sem adták. ( Pl. Johann Ignaz Cimbal aki Zalában dolgozott három helyen.) Ezzel nagyjából kész a lista. Pécsen nem alakult ki olyan barokk műhely, ami egyenrangú lett volna a veszprémivel vagy a győrivel és sopronival. A kisstilű belterjesség akkor válik nyilvánvalóvá, ha a dél-dunántúli barokkot összehasonlítjuk győrivel, vagy a sopronival, ne adj' isten, a cseh emlékekkel, hogy az osztrák tartományokat ne is említsük. Míg Csehországban a barokk természetes "művészeti anyanyelv" lett, addig ennek a stílusnak a hódoltság utáni Dél-Dunántúlon egy szegényes, idegen akcentusa alakult ki. Ettől persze még ugyanúgy szerethető, sőt a kissé naiv, vidékies báj egyéni hangot is ad neki.
A centrumok hiánya már a középkori virágzás alatt is érezhető volt, mivel a Dél-Dunántúlnak csak egyetlen centruma volt, Pécs. A középkorban a vidék fejlettségének a sok mezőváros volt a motorja, de az ezek sorából a Jagelló-kor végén már kiemelkedő Tolna is legfeljebb népességszám és kereskedelmi szempontból volt jelentős, semmikép sem kulturálisan. A 18.században újratelepülő vidéken megint csak Pécs lesz kiemelkedő, de a középkori jelentőségét már soha nem nyeri vissza. (A középkori Magyarországon a 6-7. legnagyobb város volt népességszámát tekintve, a 18.sz.-ban és ma ugyanezen a területen csak a 14-15. legnépesebb város.) Pécs háttérbe szorulása pl. Szegedhez, de különösen Debrecenhez képest ma is szembetűnő, és régiónk egésze szempontjából roppant sajnálatos.
5. Érzéketlenség a múlt emlékei iránt
Ami kevés emlékünk maradt, annak az elherdálása folyamatos. A hódoltság utáni népességcsere megszüntette a történelmi folytonosság tudatát. Az új betelepülők csak akkor tettek kísérletet arra, hogy a középkori templomot felújítsák, ha ez számukra kifizetődőbb volt, mint mint új templom építése. Nem is találunk sok ilyen példát. A későbbi korokban is megmaradt ez a múlt emlékei iránti érzéketlenség. A freskók sajnos száz, legkésőbb százötven évenként felújításra szorulnak. Ez a felújítási korszak a19. század végén, a romantika és a historizmus idején jött el először. Ekkor előszeretettel festették át "a már nem divatos" barokk alkotásokat, olyan amatőr "szobafestők" akik semmiféle művészi tudással nem rendelkeztek. Nem kell messzire menni, így járt, Szekszárdon a Remete- és Kórház (Szt. János és Pál)-kápolna, részint a simontornyai ferences templom is. A Rákosi-korszakban az államosított kolostorokban pusztították el a freskókat (Dunaföldvár) majd a TSZ irodákká, iskolákká, gyermekotthonokká átalakított kastélyokban, kúriákban, amik ma már romosan pusztulnak. (Pl.Felsőhídvég, Kölesd mellett.) Sajnos ez a trend napjainkban is folytatódott. A pincehelyi templom Bucher-freskói pedig néhány évtizede "restaurálás" címszó alatt lettek "szétbarmolva", amiről a kötet is beszámol.
6. A "bezzeg a Lajtától nyugatra" szindróma
A kötet szembesített azzal, hogy tulajdonképpen milyen jó festő volt
Dorfmeister. El is határoztam, hogy mivel úgyis Kaposváron lesz dolgom,
ezért hazafelé beugrom a ma Kaposvárhoz tartozó Toponárra, ahol a
Festetics-család jóvoltából a mester kifestette a templomot. Mondanom
sem kell, hogy teljes kudarc ért, a templom zárva, információt a
bejutásról sehol és senkitől nem kapok. Nem számítottam másra.
Régóta járom az országot, mindig is így volt ez, de míg az 1980-as
években még szinte minden faluban volt pap, vagy legalább egy harangozó,
addig mára 8-10 falura jut egy pap (jó esetben), a harangokat is
automata mozgatja. A falusi emberek is megváltoztak, míg régen egymást
túllicitálva segítettek egy fiatal egyetemistának, hogy bejuthasson egy
templomba, addig ma már az ősz szakállú tanárt gyanakvással, és
főleg értetlen közönnyel szemlélik. Hiába is indulna
neki az ember Zalakomár, Tarány , Kisbárapáti, Nova stb. templomához,
csak zárt ajtókat találna. "Bezzeg a Lajtától nyugatra"
gondoltam magamban a kis Lavant faluban Kelet-Tirolban a nyár
végén, amikor egy isten háta mögötti (már amennyiben ez ott
értelmezhető) hegyorom kis kápolnájában álltam három gótikus
szárnyasoltár közt, senkitől sem zavartatva az alkonyi órákig nyitva
tartó templomban. Mondják "ez a Nyugat már nem az a Nyugat", de azért
még vannak maradékai bőven.
7. Honnan is tanulhatná meg a magyar gyerek, hogy értékelje az
effajta kultúrát is, és legyen valamiféle művészettörténeti
érzékenysége?
Pedagógusként fel kell tennem ezt a kérdést is. Nyilván a szüleitől. De
már a szüleit sem érdekli. Akkor az iskolából, tanáraitól. Úgyhogy itt
ezt a szálat most elvarratlanul sorsára hagyjuk.
 |
| A szekszárdi Kórház (Szt. János és Pál)- kápolna. |
8. Mi a teendő?
Nem szokatlan, hogy szűkebb lakóhelyünket, Tolna vármegyét leértékelik.
A kötetben mindössze négy település emléke szerepel : a grábóci szerb
templom (ennek bemutatása teszi ki a tolnai terjedelem 3/4 részét), és a
már említett simontornyai és pincehelyi templom mellett a hőgyészi
kastélykápolna és a plébániatemplom. Hiányoltam a következőket,(bár
valóban ezek a freskók csak töredékesen maradtak fenn, de más megyékkel
nem olyan szigorúak a szerzők): 1. Remete-kápolna, Szekszárd 2.
Kórház-kápolna, Szekszárd 3.Dunaföldvár, volt ferences kolostor
könyvtárterme 4. Ozorai várkastély barokk szárnya 5. Felsőhídvég,
Hiemer-Bárány kúria. És ezek csak olyanok, amikről én is tudok. Meg kéne
írni valakinek ezeknek a kiegészítéseket. Úgyhogy itt ezt a szálat most
elvarratlanul sorsára hagyjuk.
